Csavargoo 400

A Csavargó 400 rövid története:

Sötét, hideg és csillagok. Színorgia napkeltekor. Kockakövek Baján. Gyönyörű ártér. Meglepően rendezett Bácska. Menekült vagyok. Kerítés sehol. Kapom a lájkokat. Sötét, hideg, erdő és állatok. Feladtam. 400/19,5. Éjjel érkezem.


 





A gép.

A Csavargó 400 sokkal hosszabb története. Vigyázat, csak megszállottaknak.

Miért?

Hogy miért? Mindenki ezt kérdezi. Erre igazán nem lehet válaszolni, de két fő oka van. Az egyik a kíváncsiság. Keresem hol van a határom. Eddig még nem éreztem úgy, hogy elértem a teljesítményem határát. A másik, hogy szeretek hosszú távokat tekerni. Rendkívül jó az az érzés, ami ilyenkor elfog. Sajnos rövid távon ez nincs, vagy nem ilyen intenzív. A fekvőbicikli egy jó eszköz ehhez, hiszen hosszú távon sem fájdít meg semmit, csak fáraszt, de az kellemes.

A kihívás.

Talán tavaly kezdődött az egész, az első 300-as túrámon. A végére rendesen elfáradtam, de úgy éreztem, ennél több van bennem, csak jobban kell megszerveznem és előkészítenem az utat. Mivel szeretem a kerek számokat, elkezdett villogni a fejemben a 400-as. Persze 400-at tekerni önmagában nem nagy dolog, hát társítsunk hozzá megfelelő időt, legyen mondjuk 20 óra. Ez akkor elérhetetlennek tűnt, ezért vonzott. Volt miért fejlődnöm.
Tavasszal lett egy titkos (babonából titkos, nem szeretem kimondani, mert akkor nem sikerül) célom, hogy talán sikerülhet 18 óra alatt. A felkészülés során mentem 16 óra alatt 350-et úgy, hogy nem éreztem magam különösebben fáradtnak. Akkor biztosan tudtam volna menni még 50km-t 2 óra alatt.

A terv

A 300-on kipróbáltam milyen az ország közepéből áttekerni a határon, majd haza 1 nap alatt. Jó poénnak tűnt ugyanezt fokozni: letekerni Szerbiába, átmenni a horvátokhoz, majd haza egy nap alatt. 420km-t számoltam erre az útra. Igen ám, de közbejött a "menekültválság" Mivel hol mi, hol a horvátok zárogatják le a random határátkelőket nem mertem bevállalni a 3-szori határátlépést. Át kellett terveznem, végül indulás előtti nap készült el a terv, több variációval, hogy a körülményekhez tudjam igazítani. Tehát délre megyek, ameddig csak tudok (Dunafalva), fordulok keletre, megyek ameddig tudok (Kelebia), majd északnyugat, míg haza nem érek. A 3határ túráról azonban nem mondtam le, jövőre visszatérek rá.

Időpont

Az első komoly hiba volt, hogy őszre terveztem. Hiába a kedvenc évszakom, csak 12 óra világosság állt rendelkezésemre, szemben a júniusi 14-16-tal. Azonkívül tavasszal és nyár elején jó formában voltam, nyár végére ez sokat kopott. A konkrét napot a munkarendem és az időjárás döntötte el. Messze nem volt optimális, mert előző nap csak fél tizenegykor értem haza, éjfél körül feküdtem le, így a 3:30-as ébresztőig nem aludtam túl sokat. Viszont az időjárás majdnem tökéletesnek ígérkezett, plussz ekkor volt az Autómentes Világnap, amit asszem méltón sikerült megünnepelnem.

Reggel

Hajnalban indulok, a hold már lement, nézegetem a csillagokat pirkadatig. Gondolkodom, hogy a Duna melyik oldalán menjek. A szél miatt a jobb part lenne jó, keleti szél fúj, az ártéri erdő sokat árnyékolna. Viszont nem csak a szelet takarná, hanem a napot is, ezért a bal part mellett döntök. Solt környékén kezd világosodni, ügyes vagyok, pont így terveztem. A töltésről HD-ben, nagyképernyőn nézhettem a napkelte színorgiáját. A kedvencem, ezt soha nem lehet megunni. Már sokszor, sok helyen mondtam, de most is ismétlem: menjetek napkeltekor biciklizni! Egészen különleges élmény. Az lehetett szegény tapsifülesnek is, aki a bicikliút közepén annyira belefeledkezett a nap bámulásába, hogy majdnem elütöttem. 1-2 méterre lehettem, mikor észrevett, gyorsan közeledő, óriási rókaként beazonosított a védelmi rendszere és egy hatalmas pattanással eltűnt a fűben.

Baja

Ez a hangulat velem maradt Bajáig, ott viszont a macskakövek gyorsan kirázták belőlem. Nem tudom, merre érdemes átmenni Baján, de nem arra, amerre én mentem, az tuti. Sajnos itt legalább fél órát vesztettem feleslegesen. A Szeremle utáni rész nagy pozitív meglepetés volt. A legszebb dunapart amit láttam, pedig bicikliztem már sok részén. Tipikusan az a táj, amiről nehéz megmondani miért szép. Nincs egy kiemelkedő látnivaló, mint egy vár például, vagy hegyek, mint a Dunakanyarban. Az összkép az, ami rabul ejti tekintetemet. Sajnálom, hogy Dunafalvánál el kell kanyarodnom. Ide tutira visszatérek még, mindenkinek ajánlom.

Keletnek

Ahogy elfordulok a Dunától, megkapom a pofaszelet, az út is elkezd emelkedni. Fáin környéken gurulok, meglepően tiszta és rendezett minden. Nincs az a szélsőség, mint az ország közepén. Nem látok kirívó gazdagságot, de szerencsére mélyszegénységet és igénytelenséget sem. Takaros házak, tanyák, falvak mindenfelé. 200-hoz és az első holtpontomhoz közeledek. Bácsalmás után pihenőhelyet keresek. Az út melletti mező megtetszik. Nyitott ugyan, de jópofa. Egy fa mellé tolom a gépet, ledobom a kabátom, ráfekszem és kikapcs. Félálomban azon töprengek, vajon a gazda, egy kutya, rendőrök vagy katonák ébresztenek fel? Az útról beszélgetés hallatszik. Felnézek nagyon kómás fejjel, látom két biciklis közeledik. Rámnéznek, majd az egyik megjegyzi: Ez biztos menekült! Jót röhögök magamban, de nem szólok semmit, nem akarom elrontani a poént, csak egy Allahu akbárt mormogok magamban...
Jóval frissebben indulok, a széllel is könnyebben birok. Tompától délre kereszteztem az 53-ast gondolok egyet, legurulok a határhoz, csak 4 km plusszban. Kíváncsi vagyok a kerítésre, de a határállomásnál nem látom, keresgetni pedig nincs időn.

Hazafelé

Kelebia után kifordulok a pofaszélből, végre hátulról kapom. Öttömös után felszedek az útról egy elhagyott hevedert, cipelem hazáig, legalább 3kg. Csak jó lesz valamire.
Kiskunmajsán nagy sikerem van, kapom a lájkokat és a mosolyokat. A bugaci út olyan minőségű, hogy inkább a bringautat használom, pedig a gyökerek azt is meglehetősen felnyomogatták. Bugac környékén végig erdőben tekerek. Ez számomra meglepő az Alföldtől nem ezt vártam és kellemetlen is, mert így lemaradok a naplementéről.

Hideg van, sötét

Rámsötétedik, visszaveszem a délelőtt levetett ruhákat. Jó lámpám van, de csak előre világít, oldalt végig sötét erdő, vagy sűrűn előforduló tanyák. A hold világít, ugatnak a kutyák, ez aggaszt, mert nem látok semmit, nem tudom hogy szabadon vannak-e. Szükségem lenne a zene doppingolására, de nem merem bekapcsolni. Nagyon hiányzik, így csak magamban éneklem, stílusosan: "Hideg van, sötét ma éjjel, egyedül kell lennem, emlékek támadásait kell most elviselnem örömmel és fájdalommal, hisz túl sok volt a szép, egy pillanat alatt megelevenedik egy gyönyörű kép".
Lelassulok. Míg nappal 25 feletti átlagot mentem, sötétben nem tudok 23 fölé menni. Kb. még egy százas van hátra, kezd romlani a hangulatom. Fizikailag még bírom, fejben már elfáradtam. Nem, nem alszom el, de már nagyon hosszúkat pislogok.
Izsák után az út végre "ismerős" lesz. Egyszer már jöttem erre nappal, innen már térkép nélkül is hazatalálok. Szabadszálláson muszály megállnom pár perc, némi szerelvényigazítás. Megszédülök, amikor megállok, de pillanatokon belül elmúlik.
Szalkszentmárton előtt megállok pisilni, valami nagyon neszez az erdőben mellettem. Megbeszélem vele, hogy ne harapja le a micsodámat, cserébe én sem rúgom szét az övét. Ebben maradunk, mindenki megy tovább a dolgára. Megint lassulok, már csak 20-szal megyek.

Feladom

Szalkszentmártonon megállok vizet tölteni, az ártézi kút vize kellemesen meleg, jól esik. Nagyon kellene pihennem, de nem merek, az előbb is rámkiabáltak. Nem értettem mit, lehet nem is nekem szólt, de nem tetszett. 22 óra elmúlt, rendes ember ilyenkor már nem kiabál az utcán. Nagyon fáradt vagyok és az egész út legkellemetlenebb szakasza áll előttem. A településeken az emberek miatt, azokon kívül a kutyák miatt nem merek megállni. Pihent állapotban egyiktől sem tartanék, de ennyire fáradtan nem bírok rendesen gondolkodni. Tartok tőle, hogy veszélyes helyzetben rosszul reagálnék, képtelen lennék megvédeni magam.
Feladom. Ha ez szervezett teljesítménytúra lenne, akkor most valószínűleg kiszállnék. Itt erre nincs lehetőségem, de már csak 15-tel "száguldok" tovább. A hidat várom. Csak az jár a fejemben, hogy ott le tudok ülni pihenni. Hogy utána mi lesz? Nem tudom.

Újraélesztés

A hídon az első lehetőségnél megállok és leülök. Nem alszom, de legalább becsukom a szemem és pihenek.
5 perc után már gondolkozni is tudok, vizsgálatom a helyzetet. A gép rendben van. Nekem semmim nem fáj komolyan, fáradtak az izmaim, de még tudom őket mozgatni. Belsőleg rendben vagyok, nagyon odafigyeltem egész úton, sem eléhezés, sem dehidratáció nincs. Az összes ruhám rajtam van, enyhén fázok ugyan, de nem remegek, ez jó jel.
Fejben vagyok nagyon fáradt és rettenetesen álmos. Viszont innen kezdve egy rövid szakasz kivételével aránylag jó az út és megszűnt a kutyatámadás veszélye, hallgathatok zenét. Már 20km-en belül vagyok. A szintidőbe még beleférek. Gyerünk tovább!
A hídon felfelé csak vánszorgok 10-el, utána nagyon pocsék földutas szakasz, tolnom kell. Végre kiérek a főútra! Forgalom semmi, zene a fülben, újra beindulok, 24-25-tel tolom. Számolom vissza a kilométereket. A 6-os és 62-es kereszteződésében ér el a nagy pillanat 23:38-kor. Az órám 400km-t mutat! Az elégedett mosoly kissé keserű, de a vállveregetés megvan, megcsináltam! 19,5 óra alatt!

Éjjel érkezem

Még 6km van hazáig, próbálom megnyomni, de nem megy. Leeresztet a lufi, ismét csak 20-al gurulok. 23:57-kor fékezek a kapu előtt.
Nem hiszem hogy Pataki Attila valaha is biciklizett egyben 400km-t, de a fejemben most rólam énekel: "Éjjel érkezem száraz, kiégett aggyal, de a testem gyönyörű fáradt lázban ég".
Az ágyhoz érve azonnal ledőlök és kékhalál. Eltelik 15 perc, mire újra tudom indítani a rendszert és el tudok menni fürdeni.

Soha többet! -vagy mégis?

Az utolsó 80km-en fogalmazgattam a fejemben a hirdetés szövegét: különleges bicikli keres hozzá méltó gazdát, miután az előzőnek már nincs rá szüksége. Na jó, ennyire nem durván, de úgy éreztem, most végre megtaláltam hol a határ. Szerintem, rajta egyensúlyoztam. Fizikailag még bírtam volna vánszorogni, de az álmosság miatt az ítélőképességem már gyenge volt és könnyen érhetett volna egy rossz döntés miatt baleset. Ezt pedig családapaként, gyerekként nem vállalhatom.
Később, pihenten, már másképp gondolom. Jobb szervezéssel és felkészüléssel elérhetek még jobb eredményt. Érdekes, hogy a májusi karvai találkozóról este 9-kor indultam haza és 3-kor érkeztem meg, tehát áttekertem az éjszakát, mégsem éreztem ennyire álmosnak magam. Többször voltam ennyire kikészülve jóval rövidebb túrák után is, ez mindig valamilyen hibám (eléhezés, dehidratáció, napszúrás, kevés pihenés) következménye volt. Itt egyik sem jelentkezett, viszont nem pihentem az előtte való napokban és előző éjszaka nagyon keveset aludtam. Ez ilyen hosszú túrán megengedhetetlen! Most megfogadom, hogy a következő 400 felettinek jóval kipihentebben vágok neki! Ez volt a legnagyobb tanúsága a napnak.

Jövő

Ki tudja mit hoz? De ha rajtam múlik, akkor jövő júniusban azt hiszem nekifutok egy 500/24-nek, vagy egy 600/30-nak. Velem tartotok?